Whiskey, War, Suicide & Guns; a.k.a. missing You

Az első ébredés pillanata a félhomályban meghatározza az egész napot. Félig-sem-nyitott szemmel azért homályos, nyöszörgő csomagot pillantok meg magam mellett, amint erőteljesen küzd egy takaróval és két párnával, közben - kicsit sem ébren - magában motyog. az első mosoly azonnali ásításba szalad át, erőnek erejével próbálom ébren tartani magam, hiszen hétfő reggel van, magyarán a hétvégének vége, vissza kell zuhanni a szürke hétköznapokba, úgy mint tömeg, szép sorban ismétlődő buszozások és a varázslat újbóli elbújása valami titokzatos helyre, félúton a béka s*gge, a színpadi függöny és Üzbegisztán között. ez a zsenge kis 220 kilométer ilyenkor nagyjából kamcsatkainak tűnik. DE! most még hétfő reggel van, tehát igyexem minél közelebb bújni a mellettem szintén az ébredéssel hadakozó, vacogó, aranyos kislányra hasonlító vérszomjas kismacskához. nem. fordítva. kismacskához hasonló lányhoz. egy halk motyogás -ami akár szeretleknek is értelmezhető- hagyja el ajkát, majd miután megbeszéljük, hogy nem alszunk vissza, másodperceken belül visszazuhanunk mindketten az álomba. hogy az ő fejében mi jár, azt nem tudom, de én álmomban újra látom a hétvégét. érzem az illatokat, amik őt jelentik, az első benyomás, a frissen fújt parfüm, hisz' csak 15 perce indult el otthonról a vonat elé, az utolsó cigi íze a szájban ahogy megcsókolom, a pattogatott kukorica- és mozivászon szag, ahogy harmadszor élvezkedjük végig a puskiban a brigantykat, a csusszanó hárslevelű a szimplában és a nyelvén a sör íze amikor megcsókolom, a bőre illata és a hangja aznap éjjel... mind mind egyetlen hatalmas szintézissé olvad össze, ez az összes érzékre ható, összevissza, óriási, érthetetlen és meghatározhatatlan érzés a szerelem.



megszólal a telefon. egyikünk sem érti, hogy lehet már 6 óra, hova tűnt az elmúlt 30 perc, miért kell már elszakadni az ágytól és a másik melegétől. jönnek a hétköznapok, jön a hiány, a hol-vagy-már szomorkodások, a hirtelen hangulatok amik szívárványból szürkére váltanak és onnan vissza vörösbe, sárgába, zöldbe... jön a hiányod. jön a mikor-lesz-már-péntek, a miért-késik-a-kurva-intercity, a jajj-de-várom-már. jönnek külön a napok. jön a táv ami több mint makó jeruzsálemtől. jön.


de egy óra múlva ugyanolyan erővel öleljük egymást a villamosnál, hagyjuk, hadd menjen el egy-kettő-három. mert most öleljük a másikat. dolgunk van, amit úgysem ért senki. mert az első ébredés homályos pillanata meghatározza a napot.