holding on

...kétségbeesetten kapaszkodtam a szakadék szélén, a kezeim csúszósak voltak, a szakadék széle vizes, de én tartottam magam, ahogy csak tudtam, de éreztem, hogy nincs már talaj a lábam alatt, eltűnt a kis kiszögellés amin álltam, az ujjaim pedig egyre csak csúsznak... a fölöttem lévő alak utánam nyúlt, és meghúzta a kezem, kapaszkodni kezdtem, még erősebben, mint addig, már majdnem fent voltam, mikor addigi segítőtársam lökött rajtam egyet. csúszni kezdtem vissza, értetlenül csúsztam lefelé, de újra megkapaszkodtam. ekkor rálépett a kezemre, éreztem, hogyha nem történik valami, lezuhanok, ekkor megint elkapta a kezemet, két kézzel, erősebben, mint az előbb, és éreztem, hogy meleg áramlik át belém abból, ahogy fog. de ekkor sem tudtam felmászni, mert egyre bizonytalanabb és hidegebb lett a tartása. nem engedte el a kezem, de éreztem, hogy gyengül és csúszni kezd a szakadék felé. próbált visszakecmeregni, de a súlyom túl nagy volt, és már nem találtam fogást én sem sehol. kapkodtunk, az utolsó pillanatokig próbáltunk kapaszkodót találni, de csak kis, vizes kavicsok voltak mindenfelé. ez a talaj nem ilyen volt! - villant át az agyamon, de nem tudtam gondolkodni, nem értettem, hogyan változhat meg valaminek az egész szerkezete. tudtam, hogy el kell engednem a kezet, ami fog, hogy valamelyikünk megúszhassa. a bal kezemmel engedjem el, és kapaszkodjak a jobbal? úgy több esélyem van, ő viszont nem tud megkapaszkodni rendesen. vagy a jobbal? akkor én lezuhanok, ő viszont elkaphatja azt a faágat. mindez a másodperc tizedrésze alatt villant át az agyamon. mielőtt dönthettem volna, éreztem, hogy megszorítja a kezemet és tudtam, hogy zuhanni fogunk mindketten és végünk lesz, nem menekül egyikünk sem...



...és kézenfogva fogunk zuhanni, mert nem tudtuk, hogy magunkat vagy a másikat mentsük-e meg a szakadéktól. így egyikünk sem menekült meg... és egyikünk sem zuhant le egyedül.